Minden találkozás a létezés egy-egy üzenete. Mivel énképünkkel, egónkkal azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által „megismertük” önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem olyanok vagyunk – véljük – amilyennek „kéne, hogy legyünk”. Amíg azt hiszem, olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kisebbrendűségi érzésben fogok szenvedni. És ez az ego vacogva reszket, fél, hogy nem fog megfelelni a másik elvárásának. A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint egy előítélet halmaz, nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az ego szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem, és képtelen vagyok valóban látni őt. Így megyünk el egymás mellett, vakon a félelemtől. Ha tudnánk, kik vagyunk valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám ki a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni.
Amit általában betegségnek nevezünk, az egy bizonyos lelki probléma testi kifejeződése. Maga a „betegség” az emberi tudatban létrejött diszharmónia, annak jelzése, hogy az ember kizökkent természetes rendjéből – vagyis az egész ember zavara, nem csupán a testté.
Minden egyes betegség az élet hozzánk intézett felszólítása, feladat, amelyet meg kell oldanunk, oly módon, hogy megváltoztatjuk gondolkodásmódunkat, kitágítjuk a tudatunkat. A betegség mélyebb jelentése abban áll, hogy végre ráébredjünk, mire akarja ráirányítani figyelmünket. Valódi, hosszú távú gyógyulást tehát nem a tünetek megszüntetése hozhat, hanem a belső harmónia zavarának felismerése és megszüntetése! Meglehet, mindez sok kellemetlenséggel jár, de egyedül ez az út vezet valódi gyógyuláshoz, mely egyaránt magában foglalja a testet, a lelket és a szellemet.
Az anyagi sikerhez vezető úton az első lépés a saját képességünkbe vetett hit. Ha felmerül az életünkben egy olyan munka lehetőség, ahol a teljesítményünk arányában fizetnek meg minket, akkor az első gondolatunk: „én nem vagyok ilyen típus” „nem szeretek nyomulni”, „kösz, ez nem érdekel engem” vagy „én nem tudok így ügyeskedni”, „nem ismerek annyi embert, hogy ebből megéljek”, „ez csak a lánc elején az első pár embernek üzlet, nekem már úgy sincs esélyem”...
Ezek a mondatok valójában kifogások, ürügyek, amelyek a megfutamodást igyekeznek leplezni. Valójában úgy ítéli meg, hogy ez túl nagy feladat az Ön számára.
A gyermeknevelést képzési folyamatnak (is) tekinthetjük, mely során a gyermeket megtanítjuk az adott társadalmon belüli helyzeteknek megfelelő eljárásokra, rituálékra és időtöltésekre. Az, hogy milyen jól ismeri, és milyen ügyesen gyakorolja ezen eljárásokat, befolyásolja, hogy milyen lehetőségek kínálkoznak majd számára – egyébként azonos feltételek mellett.
Ezen „tanítások” jelentősége kisebb, sokkal fontosabb a különféle szerepek és az azokhoz kapcsolódó viselkedésminták tudattalan közvetítése a gyerek felé. Ezek határozzák meg, hogyan fog élni a lehetőségekkel, és milyen kimenetelűek lesznek a számára adódó élethelyzetek. Sorskönyvének, tudattalan élettervének elemeként ezen minták szabják meg végső sorsát: házasságának és pályafutásának végeredményét. Épp úgy, ahogy a mi esetünkben; mi is a szüleink által tudattalanul közvetített viselkedésminták alapján indul(t)unk útnak...
Az élet individuális értelme az, hogy felismerjük és beteljesítsük életünk feladatát, vagyis azt, amelynek elvégzésére megszülettünk. Egyetlen életút sem könnyebb vagy nehezebb, jobb vagy rosszabb a többinél; mindegyik életút pontosan olyan, amilyenné mi magunk tesszük. Fel kell ismernünk, hogy mi magunk vagyunk a legfőbb feladat. A feladatot az jelenti, hogy a birtoklástól a létezésen át a teremtő akaratig, az ösztöntől az egón át Igaz Valónkig eljussunk.
Az, aki ráeszmél saját és embertársai életfeladatának sajátságos, egyéni voltára és annak jelentőségére, megérti és elviseli az ebből következő egyéni sorsokat, a világ eseményeit, és megbékél azokkal. Ahhoz, hogy életfeladatunkat beteljesíthessük, szükségünk van visszajelzésekre. A visszajelzések minden pillanatban ott vannak az életünkben, csak nem vesszük észre őket.
Az élet addig ismétli önmagát, amíg másképpen nem merünk dönteni – ez a felismerés nagyon megváltoztathatja az életünket. Valójában beidegződések, szokások és az ismeretlentől való félelem az embert mindig a régi sémák felé hajtja. A felismerés még csak a kezdeti lépés afelé, hogy változtathatunk az eddigi gondolkodásmódunkon. A legtöbben itt meg is nyugszunk: „de jó, én már tudom, én már felismertem, nekem nem tudsz újat mondani” mondatokkal válaszolunk, ha valaki rámutat egy-két hibánkra. A gyakorlati megvalósítás viszont elmarad. Ahhoz, hogy az elméleti felismerést átültessük a gyakorlatba nagyon sok tudatos megfigyelés, és állandó önelemzés szükséges.
Az Önvaló az „én”- gondolat teljes hiánya. Ezt nevezik csendnek. A bölcsek úgy mondják, egyedül az Önvaló - amely maga a csend – amelyben az „én” (az ego) a legkevésbé sem bukkan fel. Egyszerűen csak létezni: ez az Önvaló. Ez a lét-tudatosság és e tudatosság mindegyikünk élő alapelve. Légy tisztában azzal, hogy valóban te vagy a végtelen, tiszta lét, az abszolút Önvaló. Mindig az Önvaló vagy, semmi egyéb csak az. Szabadulj meg attól a képzettől,m hogy a „a test vagyok”, „az elme vagyok”.
A legtöbben teljesen azonosulnak a fejükben hallható hanggal – az önkéntelen és kényszeres gondolatfolyammal, illetve a gondolatokat kísérő érzelmekkel Amíg erről mit sem tudsz, azt hiszed, hogy te a gondolkodó vagy. Ez az egós elme. Egósnak nevezzük, mert ez esetben önmagad, éned (egód) tudata van minden gondolatodban, minden emlékedben, minden értelmezésedben, véleményedben, nézőpontodban, reakciódban és érzelmedben. Ez a tudattalanság.
