A megvilágosodás

Hálás vagyok a teremtőnek, hogy megélhettem ezt a csodát.

És végre eljött az ideje, hogy felvállaljam: igen, ez velem történt meg.

Közel egy egész napot tölthettem el a teljesség állapotában.

És igen, mindenemet odaadnám, hogy végleg abban az állapotban élhessek.

Íme, ahogy én megtapasztaltam. Lehetetlen leírni, én mégis megpróbáltam.

A megvilágosodás egy reggeli órában, meditáció közben ért. Egy pillanat alatt történt, és azonnal tudtam, hogy az.

Az első érzésem amivel tudatosult a pillanat, hogy minden én voltam. Én voltam az ágy, a fa, a szoba, bármire amire gondoltam. Sőt maga a gondolat voltam.

Nehéz ezt megérteni, talán úgy lehet a legjobban megfogalmazni, hogy én voltam a tér. És mivel a térnek a része minden, ezért minden én voltam.

Egyszerűen nem voltak határaim.

Megszűntek a gondolataim, mivel én maga voltam a gondolat. Mivel én voltam a gondolat, képes voltam gondolatban utazni. De mivel a gondolat voltam, tényleg ott is voltam, ahova utaztam.

Mivel én voltam a tér, ezért mindent, ami velem történt egyszerre láttam belülről, kívülről és mindenhonnan. Valahogy egyszerre történő multilátásmódot képzelj el. Hiszen én voltam a tér, a tér pedig mindenhonnan van és mindenhonnan érzékel.

Az egész létemet úgy érzékeltem, hogy velem történik minden, de mégsem én vagyok az, akit látok. Hiszen minden én voltam. Hogyan mondhatná a tér magáról, hogy én ez meg az vagyok, amikor minden vagyok? Mégis határozott éntudatom is volt. És az nem egyezett azzal a valakivel, akit Attilának neveznék, akinek a testét folyamatosan láttam. És ez a kettő egyszerre és egy pillanatban történt. De egyáltalán nem éltem meg ellentmondásnak. Mert így volt természetes.

Maga voltam a szeretet. Egy olyan érzést kell elképzelned, amit eddig még sohase tapasztaltál. Ez a szeretet más, mint amit te ismersz. Egy mindenek felett álló, feltétel nélküli, kifogyhatatlan érzés. Ezt az érzést nem én éreztem, hanem az voltam. Ebből az érzésből felülről láttam a szerelmet, és megértettem, hogy az egy alacsonyabb érzelmi sík. Úgy éreztem, a szerelem nem a részem, nem létező dolog, csak valami kitaláció. Ez a szeretet az egész lényemet, az egész tér érzetemet betöltötte. Bármire néztem, szeretetet éreztem iránta, át akartam ölelni mindent. És át is öleltem, de a szívemmel, a lényemmel, magával a térrel. Nehéz ezt leírni, mert megfoghatatlan. De ettől az érzéstől boldog voltam. Soha életemben nem voltam még boldogabb.

Ahogy mentem az utcán, utaztam a villamoson, a metrón, valahogy érintkeztem az úttesttel, de egyszerre felette, vagyis rajta kívül is voltam. Benne is voltam a helyzetben, meg egyszerre kívül is. Éreztem, hogy haladok, megyek, illetve Attila halad, de egyszerre lebegtem is a térben. Nem haladtam, hanem mozdulatlan voltam, és a környezet, azaz a tér haladt körülöttem. Nem is haladt, hanem csak holografikusan tovagyűrűzött körülöttem. Nehéz ezt megfogalmazni, mert az egész érzékelése a térnek, a levegőnek megváltozott. Nem volt "valóságos" többé. Már nem éreztem, hogy levegőt lélegzek be. Nem is emlékszem, hogy lélegeztem volna. Az egész ami körülvett, egy sűrű mégis légies, megfoghatatlan de mégis érzékelhető valami, energia, fény. Ami plasztikusan körülfolyt engem, amivel egyező voltam, ami a részem, mégis elkülönült tőlem. Azt hiszem a legjobb szó rá hogy mátrix. És ebben a mátrixban energiasűrűsödésként tovagördülsz, de úgy, hogy te nem mozdulsz, hanem a környezeted mozdul körülötted. Mint egy hullám, ami a vízben halad, miközben tudjuk, hogy a hullámot alkotó vízcseppek nem mozdulnak, hanem csak a jelenség megy tova. De ezt inkább örvénylésnek éltem meg. A környezetem továbbgyűrűzött és ezáltal a haladás érzetét éltem meg.

Teljesen megváltozott az időérzékelésem is. Érzékeltem a lineáris időt, de valahogy mégsem volt folyamatos és egyenlő ütemű. Valahogy a lényegtelen időesemények lerövidültek, eltűntek, és egyetlen pillanatba sűrűsödtek, míg más események sokkal hosszabb ideig tartottak, mint azt a lineáris idő engedte volna. Mintha dinamikussá vált volna az idő. Volt hogy megállt, hogy az adott dolgot át tudjam élni, meg tudjam vizsgálni alaposan, és volt hogy egyszerűen eltűnt. De ennek a változását nem én irányítottam, hanem megtörtént. Nem gondolom, hogy az idő változott meg, bár még az is lehet, de hogy az idő érzékelése teljesen relatívvá vált, abban biztos vagyok. Bizonyos másodperceket hosszú perceknek éltem meg, és akkor mindig az adott pillanat multiérzékelése, vagyis minden szemszögből történő észlelése is megtörtént. És ez önmagában vicces volt. Mint egy játék, mosolyt varázsolt az arcomra.

Nagyon különös volt a kapcsolatom az emberekkel. Bárkivel, akivel beszélgettem, úgy éreztem, hogy nagyon messziről beszél velem. Bár ott állt vagy ült mellettem, mégis az érzékelése távolinak tűnt. Mintha a közöttünk lévő fizikális távolság több méter, vagy több tíz méter lett volna. Szokatlan volt, és nem is tudom igazán hova tenni. Mintha a térnek, ami voltam, lett volna valami kiterjedése, és ugyan hiába tartózkodott azon belül a beszélgetőpartnerem, mégis az érzete a kiterjedésem láthatatlan határára tolódott. Ezen kívül valahogy itt is azt éreztem, hogy ott is vagyok a szituációban, meg azon kívül is. Mintha az adott szituációt amiben részt vett Attila, akit érzékeltem, egyben megfigyeltem volna kívülről is. És ez mind lelassult időérzékeléssel és tudatos, énközponttal rendelkező térként érzékeltem. Talán a Mátrix című filmhez hasonlóan érzékeltethetném, csak nem volt tudatos testénérzékelésem. Nem én voltam az a valaki, aki az adott szituációban Attilaként viselkedett. Nem én voltam Neo. Én az énközpontú tér voltam. Vajon megbotránkozol, ha azt mondom, hogy én voltam Isten?

Az egész nap könnyedségben telt el. Nem kellett semmiért tennem semmit. Egyszerűen minden megtörtént. Olyan könnyedén és leheletfinoman zajlott minden, hogy bámulatba ejtett. Valahogy részese lettem egy tökéletesen precíz térérzékelésnek, amely gördülékenyen és mindenen átívelően állt össze folyamattá, amit tapasztalásnak hívatnék. Az egészben éreztem a szervezettséget és a spontaneitást is. Éreztem egy magasabb intelligenciának a létét, mellyel azonos voltam, mégis kívül állt rajtam. És tudtam, hogy ez így lesz, hogy ennek így kell lennie. Egyszerűen minden jól alakult, minden úgy történt, ahogy történnie kellett. És ez lenyűgözött.

Még számos élményt mesélhetnék, azt hiszem órákig tudnám sorolni az ezzel kapcsolatos megtapasztalásaimat. Egy teljesen más világ tárult elém. A való világ. Onnantól tudom, hogy ez a világ, amiben élünk, csak egy játék, nem a valóság. Már tudom, hogy mi az igazság. Az igazság, hogy a "valóság" nem létezik. Illúzió. De nincs választásunk, ebben a játékban kell élnünk. És a kiszabadulás kulcsa a megvilágosodás.

Köszönöm neked, hogy elolvastad ezt a kis beszámolót.

Köszönöm, hogy nem ítélkezel rajtam.

Legyen benned égő vágy, hogy te is megtapasztalhasd.

Mert ez a szabadság maga.

Attila