Életem legnagyobb tükre

Az ego életem mostanában úgy alakult, hogy nagyon mélyen megszerettem egy lányt. Annyira nagyon, hogy mintha már nem is az ego énem szeretné, hanem maga az önvalóm. Képes elfedődni ez az érzés amikor az egommal azonosulva bezárulok, de ahogy egy picit enged a szorítás, máris ezerrel tör elő a mélyből. Sose tapasztaltam még ilyet. Ez egy feltétel nélküli szeretet. Akármilyen fájdalom is éri az egomat, akármennyire is elfedődik ez az érzés, valahogy a mélyben mindig ott van rendületlenül, és feltétel nélkül. És nem az önvaló általános szeretet aspektusáról beszélek, hanem egy személyes szeretet érzésről. A felé áradó szeretetemről. Ami mintha az önvalóból áradna. Elképesztő.

Azonban ez a kapcsolat úgy alakult, hogy mellette soha nem tudtam az önvalómban tartózkodni. És nem értettem, hogy ez miért van így. Szinte totális egoként éltem mellette. És az ego énem bezárulásait nem tudta elfogadni ez a lány. Mert ezek a bezárulások elfogadhatatlanok voltak. Annyira rideggé és elutasítóvá váltam amikor bekapcsolt az egom énvédelmi mechanizmusa, amit semmilyen jószándékú ember elfogadni nem lenne képes. Olyankor azt, akitől az adott vélt sérelmeket kaptam, teljesen kizártam és ellöktem magamtól. Ahogy őt is. Rettentő viselkedés ez. Abszolút elfogadhatatlan.

Rövid kapcsolatunkban az utolsó ilyen viselkedésem elindított egy tükörmechanizmust. Egy akkora tükröt, hogy még most is csak bámulok bele. És letaglóz, amit látok benne. A lényemmé vált a látvány. Örök lecke marad már ez bennem. És azt hiszem, nagyon helyesen.

A viselkedésem hatására természetesen szakított velem a lány. És úgy, hogy teljesen kizárt minden területről, ahol érintkezhettem volna vele. Minden csatornán kizárt és letiltott, és ezt olyan hirtelen és drasztikusan, hogy még beszélni sem tudtam vele erről.

Pontosan úgy, ahogy én csináltam vele. Hirtelen a semmiből feltűnve, erőszakmentesen, de drasztikusan, kíméletlenül, lelketlenül. Tiszta lelki terror. Még leírni is szörnyű amit tettem. Nemhogy csinálni és megtapasztalni.

De ekkor még nem értettem, hogy mi is történik. Mindenhogy próbáltam kapcsolatba lépni a lánnyal, de nem lehetett. Teljes és totális elutasításba ütköztem. Semmilyen kommunikációs csatornán nem tudtam elérni. Ha személyesen próbáltam, akkor sem állt velem szóba. Sehogyan sem tudtam beszélni vele többet. Két hétig küzdöttem, mindent megpróbáltam, de hiába. Próbáltam segítséget kérni közös ismerősöktől, hogy közvetítsenek, de elhatárolódtak ettől. Teljesen magamra maradtam.

Végül egy utolsó kísérletben még egyszer próbáltam vele személyesen találkozni. Ekkor már újra teljesen éberen ellátogattam egy közös ismerősünkhöz, akinél éppen tartózkodott a lány. De nem sikerült beszélnem vele.

Nem sikerülhetett, mert ekkor még nem értettem meg, hogy miért történik ez. És nem segíthetett senki, míg meg nem értettem, hogy miért történik ez.

Hazaindultam, de csak a sarokig jutottam. Egyszerűen vissza kellett fordulnom. Nem hagyta (a teremtő) hogy elmenjek. Álltam az utcán a vendégház előtt, és láttam, ahogy állok az utcán a ház előtt. Láttam, hogy bent van a lány, és láttam, hogy elérhetetlen a számomra. Ekkor megértetem, hogy örökre elveszítettem azt, akit a legjobban szeretek. De még mindig nem értettem, hogy miért.

Teljesen összetörve hazaindultam. És akkor pár kilométer vezetés után élesen belémvillant, hogy pontosan de pontosan ugyanígy viselkedtem én is. Pontosan ugyanígy zártam ki őt, ahogy ő most engem. És pontosan azt, aki nagyon szeretetett engem. Mint ahogyan én most őt.

A lelkembe brutálisan belemart ez a felismerés. Majd megszakadt a szívem, és a könnyeimtől alig láttam az utat.

Felismertem hát, hogy életem legnagyobb tükrét kaptam. A legfontosabbat. Attól, akit a legjobban szeretek. És úgy, hogy ezt soha már ki nem javíthatom. Úgy, hogy ezzel a kifogyhatatlan állandó szeretettel a szívemben kell elfogadnom azt, hogy már ez nem kell neki többé, sohasem.

A fájdalom és a hála most kéz a kézben jár. Hihetetlenül hálás vagyok neki, hogy ezt a tanítást megkaptam tőle. Hihetetlenül szomorú vagyok, hogy ezt neki kellett megadnia nekem. Mert hitt bennem, és én hittem benne, hogy végre igazi társra találtunk egymásban. Ami most örökre elveszett.

Attila