Hogyan látjuk a világot spirituális felébredés után. Szemléltető példa.

Képzeld el, hogy játszani szeretnél.

Mivel unatkozol, gondolsz egyet, és építesz egy óriási terepasztalt. A terepasztalon építesz mindent, házakat, erdőt, utat, autókat, stadiont, mindent, ami van a világban.

Mivel játszani szeretnél, készítesz egy halom emberalakú bábút, és mindenféle egyéb élőlényt is, és elhelyezed őket a terepasztalon. Csinálsz katonát, postást, tanárt, kutyát, madarat, mindent, ami csak van a világon.

És elkezdesz velük játszani.

A játék során azt játszod, hogy a bábuk sétálnak, éreznek, bosszankodnak, beszélnek. Ezt a játékot elnevezed életnek. Valahogy így játszanak a gyerekek is, ugye?

Ez az első szint. A "való világ" ahogyan a spirituálisan alvó emberek látják a világot. Ők azt hiszik hogy mindent ők éreznek, gondolnak, tesznek, mondanak. De valójában te hiszed azt, hogy ők így éreznek, gondolnak, tesznek, mondanak. Hiszen a játék során pont így akarod, beleéled magad. Az ő szintjükről szemléled azt, amit valójában te csinálsz. Onnan nézve nekik az a valóság. Csak magasabb szintről látható, hogy ez nem így van.

A játék során ezután pár emberrel azt kezded el játszani, hogy rájönnek, hogy ők valójában csak bábuk, és rájönnek, hogy a világ valójában csak egy terepasztal, azaz illúzió minden, amiben eddig hittek. Azt játszod ezzel a pár emberrel, hogy kapnak egy új nézőpontot, és ezt az új nézőpontot elnevezed (elnevezteted) igazi énnek. (vagy látónak, önvalónak, tudatosságnak, stb.)

Onnantól kezdve a játékban már kettős játékot játszol ezekkel az emberekkel. Egyszerre játszod velük az eddigi játékot, vagyis a "való világ" játékot, de közben már egy másik szemszögből is láttatod velük ugyanezt. Ebből az új szemszögből azt játszod, hogy látják, hogy a világ nem valóságos, hogy ők nem valóságosak, hogy minden amit tesznek, éreznek, gondolnak valójában nem ők gondolják, teszik és érzik, hanem csak úgy megtörténik. Onnan tehát rálátnak a való világra, rálátnak magukra.

De láttatod velük, hogy a "való világból" valójában nem tudnak kilépni, részt kell benne venniük, ebben az illúzióban kell élniük. És közben azt, hogy illúzióban élnek, folyamatosan látják is és értik is. Tökéletes skizofréniát játszol velük, látják hogy ez csak egy játék, de kilépni belőle nem tudnak.

Ez a második szint, vagyis a felébredés szintje. Itt azt hiteted el velük, hogy az igazi én, aki rálát az illúzió énre, az egyetlen igazság. Pedig dehogy.

Néhányukkal mélyebbre mész. Azt láttatod velük, hogy ez az igazi én, amit önvalónak, semminek, ürességnek, forrásnak vagy csendnek is hívatsz velük, valójában nem teremt. Belőle nyilvánulnak meg a dolgok, a tárgyak, a gondolatok, az érzések, vagyis minden belőle nyilvánul meg, de nem találtatsz ott senkit vagy semmit, ami valójában létrehoz.

De ahhoz túl szervezettnek láttatod, hogy egyszerűen spontán megnyilvánulásnak gondoltasd a teremtést. Valójában kikövetkezteted velük, hogy valami magasabb intelligencia kell, hogy álljon a háttérben. Ezt a magasabb intelligenciát nevezed el és nevezteted el velük megnyilvánulatlannak. Így ismerteted fel magadat a játékodban.

Akiket idáig juttatsz, azokkal megérteted, hogy az igazi én (a tudatosság, az önvaló, stb.) is illúzió, az is teremtmény. De azt is játszatod, hogy el kell fogadniuk, hogy a megnyilvánulatlant (magadat) soha meg nem ismerhetik. Ennél mélyebbre jelenleg nem engedsz senkit. Ekkor már véglegesen megérteted, hogy szabad akarat nem létezik.

Pár emberrel egy különös játékot is játszatsz. Adsz nekik egy harmadik nézőpontot, a teljesség, vagy a megvilágosodás nézőpontját. Ebben az állapotban kifordítod az érzékelésüket, és a test helyett az őket körülvevő teret teszed az érzékelésük középpontjába.

Úgy érezteted, hogy térként nyilvánulnak meg, és mivel a térnek alkotóeleme minden, ami a térben van, ezért mindennel egynek érzik magukat, mindennel egynek érezteted őket. Azt játszod-játszatod, hogy ebben az én-központtal rendelkező térként történő megnyilvánulásban színtiszta energiának érzik magukat. És azt játszod, hogy ez a legnagyszerűbb dolog a világon.

És van akit folyamatosan benne hagysz ebben az állapotban, és van akivel csak ideig óráig engeded ezt a játékot, majd visszazuhintod őket a duális világ észlelési szintre.

A játékban ez a harmadik szint. Ezt nagyon kevés emberrel játszatod.

De pár emberrel még mélyebbre mész, és azt játszod, hogy megértik, ez is illúzió. A megvilágosodás sem valóságos, az is csak a játék része.

Megértik azt is, (azt játszod, hogy megértik) hogy az egész játékod tökéletes spontaneitással alakítod. Nem tervezel előre, csak alakulnak a dolgok. Ahogy éppen kell, hogy alakuljanak.

Megérteted, hogy az egész játékot azért játszod, mert csak. Mert miért ne. Szeretetből. Hiszen mi másért játszik valaki?

Így végül megérteted, hogy bárki bármit csinál, vagy érez, vagy gondol, vagy mond, az pont úgy kell, hogy legyen. Így megbékéltetsz. Bár tudatod-tudják, hogy még a megbékélésük sem az övék.

Szóval ha te lennél a megnyilvánulatlan, és mi a bábuk a terepasztalon, akkor valami ilyesmi játékot is játszhatnál velünk.

Vagy lehet, hogy tényleg így van? 

Attila