Most akkor végül is létezik a világ, vagy sem?

A felébredést követően van pár dolog, ami azonnal és világosan megértünk. Más dolgokat vizsgálgatni kell akár hónapokig is, míg végre olyan válaszra találsz, amit el tudsz fogadni. Ilyenkor lép fel az úgynevezett mélyülés, vagyis mélyebb szinten érted meg a felébredést. 

Amik triviálisak voltak elég hamar, az-az önvaló, vagyis az igazi én tulajdonságai. Vagyis hogy nincs kora, nincs neme, nem született és nem hal meg. És nincs neve sem. És persze az is, hogy nem anyagból van.

Ha azt kérdezem, hogy kicsoda ő, akkor az "én vagyok az" szavakat mondanám rá. De ezalatt nem a testet értem, hanem azt a teret, ami ezen a testen kívül-belül található. Azért írom, hogy kívül-belül, mert egyszerre van mind a két helyen. Ami ugye elképzelhetetlen, de mégis így érződik. Ha ezt logikusan nézem, akkor maga a tér az, hiszen az lehet csak kívül és belül is egyszerre.

Ezek viszonylag egyszerű megtapasztalások. Egyszerű továbbá az is, hogy ez az én, ez csak figyel. Ő maga a figyelés. Nehézkesen fogalmazható meg, de az én egy tér, ami figyel kifelé.

És ahogy belehelyezkedek, látom, hogy a test(em) magától csinálja a dolgait, látom, hogy a gondolatok csak úgy megjelennek bennem, és az érzések is ugyanúgy csak megjelennek bennem. Tehát ezt a test-elme-érzelem alkotta rendszer, azt nem én irányítom. Én, a figyelő tér, csak figyelem, ahogy ez a test-elme-érzelem alkotta rendszer éppen mit csinál, gondol és érez. Azt látom, hogy magától végzi a dolgait, és én semmit nem tudok tenni a történések ellen, sem az érdekében. Én csak figyelek. Tehát ez a test elme-érzelem alkotta rendszer egy robot. Én pedig figyelem ezt a robotot, hogy mit tesz, gondol és érez. 

Látom, hogy ez a robot más robotokkal együtt egy rendszerben létezik. De a más robotok gondolatait és érzéseit nem látom. Én csak az én robotom gondolatait, érzéseit látom, és a robotom szemén és érzékszervein keresztül tapasztalom meg a többi robotot és a világ egyéb kellékeit. 

Mégis, ha belehelyezkedem az én térérzésembe, akkor olyan minden, mintha énbelőlem lenne. Mintha az egész világ belőlem lenne. Mintha a robotom minden gondolata, érzése, maga a robot is és az összes többi robot, azok beszéde, cselekedete, és az egész világ is belőlem lenne. Ha nagyon mélyen belehelyezkedek, akkor még azt is mondhatnám, hogy azok is mind én vagyok. Naná, hiszen ha én a tér vagyok, akkor az abban lévő minden is én vagyok. Mégis a másik robotok gondolatait és érzéseit nem látom. Azokat nem tudom. Pedig érzem, hogy azok is én vagyok.

Amit nagyon sokára értettem meg, az, hogy a figyelőt sem én irányítom. A figyelés maga dönti el, hogy mire figyeljen. Vagyis én, mint figyelő tér, a figyelmemet nem tudom irányítani. Azt valaki vagy valami irányítja. Nem találok senkit, aki eldöntené, hogy éppen mire figyeljek. De biztosan nem én döntöm el. Ez is csak megtörténik.

És akkor most a világ létezik, vagy sem.

Nem tudom. Létezőnek tűnik, de magától működik. De amikor mélyalvásban vagyok, akkor eltűnik. Akkor az én is eltűnik. Legalábbis nincs róla tudomásom. Amikor meg álmodok, akkor meg az én teljesen mást tapasztal. Én látom az álmot. És amikor felébredek, akkor meg az tűnik el. És az a furcsa, hogy az álom egy cseppet sem tűnik kevésbé "valóságosnak", mint az "igazi valóság". Csak belül jelenik meg, és nem kívül.

Ez a vizsgálódás nagyon felkavaró. És nagyon nehéz is. Küszködök. 

Attila