Vannak e még érzései egy felébredt embernek?
Nincsenek. Pontosabban nincsenek lesz.
Az érzelmek, érzések az ego világának legmegrázóbb jelenségei. A legnemesebb szerelemtől, a legvadabb gyűlöletig végtelen skálán mozog az intenzitásuk és a minőségük. Gyönyörű és ijesztő az egész, és különösen a spirituális felébredés után hihetetlen látni, ahogy ezek teljes mértékben uralják a nem felébredtek ego életét. Amíg a gondolatok sokasága napi szinten jelenik meg és tűnik el nyom nélkül, addig az érzelmek szinte mindig megnyilvánulnak testi szinten is.
A spirituális értelemben vett felébredés után azonnal megérted, hogy az érzéseidet nem te irányítod, azok ugyanúgy mint a gondolataid, megjelennek, majd eltűnnek. Azonban a gondolatokhoz képest lassabban tűnnek el, és szoros kapcsolatban vannak a testtel. Szinte minden érzelemnek testi megnyilvánulása is van. Elpirulsz, görcsbe rándul a gyomrod, libabőrös leszel, ökölbe szorul a kezed, stb. A felébredés után már tudod, hogy ezek az ego élet "betegségei". Ugyanúgy, mint az ego maga, ezek is csupán illúziók. "Valaki" odarakja őket, és a kitalált ego elszenvedi azokat.
Szóval ha spirituális értelemben felébredtél, utána az ego éned továbbra is érzelmeket szenved el, és azok testi tünetei is megvannak.
De.
De idővel ez megváltozik. Egyszerűen a testi tünetek elkezdenek leválni, megszűnni. Végül teljesen eltűnnek, csak nagyon-nagyon ritkán jelennek meg újra.
Amikor már nincsenek, az egy nagyon fura állapot, mert tudod, hogy most érezned kellene valamit, gondolatban, tudatban érzed is, de mégsincs testi tünete. Tehát az érzelmeket már nem érzed, hanem csak tudod.
Gyakorlatilag fizikai érzelemmentessé válsz.
Ezt eleinte nehéz feldolgozni, mert üresnek érzed magad, ürességet érzel az érzelmek helyén. Olyan szenvtelennek éled meg magadat, ami a sok-sok év érzelmi fogság után nem felszabadító, hanem kiábrándító. Már sose leszek szerelmes? Már sose fogok senkit szeretni? És ami persze azért jó dolog, már sose leszek dühös?
Nos, a válaszok, igen. A régi értelemben véve igen.
Azonban a hiányérzet eleinte nagyon erős, szinte elvonási tüneteket okoz. A szíved helyén lyuk tátong, amit csak lassan gyógyít be az elfogadás. Persze a béke egyre nagyobb lesz benned az idő előrehaladtával, és majd mindent betakar. De így öt év után is szokatlan az érzelmek fizikai hiánya. Most már csak tudom, ha dühös vagyok, de semmit sem érzek. Igazából csak nevetgélek bosszankodásom közben, hogy mennyire vicces így az egész.
Általában megmosolygom azokat az álfelébredetteket, akik kitörő szeretetük jeléül mindenkit ölelgetnek. Mert az az ego. Természetesen az igazi lényünk maga a szeretet, a béke, a csend, az üresség, de ezek csak figyelő tulajdonságok, és nem aktív, az egot bármilyen magamutogató cselekvésre buzdító jelenségek. Az a szeretet ami vagyunk, egy egyetemes szeretet, egyetemes béke. Nem kell már átölelned senkit, mert tudod, hogy minden te vagy. És ugyanígy van a "hú de boldog vagyok" magamutogatással is. Az is az ego. Az igazi lényed alapállapota a boldogság, de ez egy kiegyensúlyozott, magas, jól érzem magam a bőrömben, elfogadom a világot és magamat olyannak amilyen érzés, és nem egy eljátszott, madarat lehet velem fogatni valami.
Az ego élete a felébredés után továbbra is maga a szenvedés, valamiért a teremtő ezt tartja fontosnak. De mivel már az "én" átugrott a test elme rendszerről a megfoghatatlan térszerű önvalóra, te már maga a béke vagy, az igazi énedet nem érinti a szenvedés. És ahogy egyre jobban elmélyülsz, azonosulsz, az igazi lényeddel, a szenvedés, az érzelmek testi kapcsolódása megszűnik. Már nem nekem fáj, hanem neki, és már nem érzem, hanem csak tudom.
Szóval mint maga a felébredett állapot is egyfajta kettősség, ahol te vagy az önvaló aki az egod ruhájában nyilvánul meg, azon keresztül figyel, az érzelmekkel is ugyanez a helyzet. Maga vagyok a szeretet és a béke, de ez olyan magas szinten van a hétköznapi érzelmekhez képest, hogy az ego ezeket megjeleníteni nem képes. Ezért az ego üressé, szenvtelenné válik. És az ego érzései már nem jelennek meg a testi szinten, hanem csak tudomásként nyugtázod őket. Mintha egy filmet néznél, ahol látod, hogy a főszereplő most dühös, de te ezt csak látod, érezni nem érzed át.
Valójában az igazi lényem tulajdonságait nem tudja az ego közvetíteni. És az ego hisztije meg nem érinti meg az igazi lényem. Csak tudomásom van erről. A színész énem, vagyis az ego, emiatt küszködik egy kicsit. Az ego világának érzelmeit tényleg el kell játszania. El kell játszanom, mert már az automatizmus a testi reakciókkal megszűnik. A színészem tudatos színésszé válik.
Szóval az eszemmel tudom, hogy ez az egész jó nekem. Mármint hogy nincs fizikai megnyilvánulása az érzelmeimnek. Mert az érzelem fizikai megnyilvánulása a testet gúzsba köti, rengeteg betegség kiváltója, és a fájdalomként rögzülnek is a test bizonyos helyein. Ezek a felébredés után szépen lassan oldódnak, eltűnnek. A test felszabadul, fiatalosabb lesz, egészségesebb lesz.
De.
Mégis hiányzik egy kicsit. De már csak egy kicsit. Az ürességet szokni kell. De ennek így kell lennie. És jó ez így, ahogy van.
Attila
